SZIA ÖRZSI!
SZIA MISKA, MI AZ ÚJSÁG?
NÉZTED A VIDEÓT TEGNAP ESTE A FACEN?
AZT AZ EXTRÁT A NOKEDLIVAL? IGEN, FANTASZTIKUS!
https://www.facebook.com/geza.kalozi/videos/1379560922075924/
MÁTÓL ÚJBÓL ELINDÍTJUK RÉGI KEDVENC OLDALUNKAT, AHOL IGAZI FALUSI “KARIKATÚRÁKAT” JELENTETÜNK MEG.
KELLEMES SZÓRAKOZÁST OLVASÓINKNAK!
Egy még fiatalos, a gondokban megsz?kült ötvenhét éves asszony meséli:
– Mikor nyugdíjba mentem, úgy éreztem, kinyílt el?ttem a világ.
Se kutyám, se macskám…, csak magammal kellett foglalkoznom, megvalósítottam életem két nagy vágyát: Vettem egy piros kalapot, és megtanultam síelni.
A piros kalapot aztán elraktam a szekrény mélyére…, mert a barátn?im “hamiskártyásnak” kezdtek becézni! Tudniillik, hogy “tökre…, pirosat teszek…!”,
de a síelés fokozatosan a szenvedélyemmé vált.
A Normafa laposabb lejt?in kezdtem. A trénerem eleinte nem sokat várt t?lem, azt ajánlotta, hogy vegyek néhány er?s edzést, és hagyjam abba, de én kitartottam. Egyre meredekebb lejt?kre is kimerészkedtem, végül tavaly úgy döntöttem, hogy kimegyek Ausztriába, és megpróbálkozom a nagy alpesi pályákkal.
Befizettem egy kilencnapos tiroli útra, és vettem kéz alatt egy csodálatos egybeszabott kék síoverált.
Csupa zseb…, csupa cipzár…, térdben párnázva…,
bokában raffolva…, mit mondjak, gyönyör? darab volt!
És egy este – mert azért nem akartam túl sok szemtanút…, ott álltam a tubenthali pályán.
Istenem, én, Kovács Valéria a Népszínház utcából…,
hátsó udvar…, csigalépcs?…, vettem egy mély lélegzetet, aztán elindultam.
Az els? szakasz simán ment, a nagy meredek el?tt egy kis pihen?részen megálltam egyet lihegni. De nemcsak lihegni kellett, hanem egyebet is…, úgy látszik, felfázhattam…, mivel a dolog igen sürg?snek látszott, már nem tudtam volna visszamenni a szállásunkra, körülnéztem…, és nem láttam senkit…, lekuporodtam…
Egy baj volt!
A szuper overálomat…, nem lehetett szétkapcsolni…, csak egyben húzhattam le. A pulóvert a nyakamba…, így válltól bokáig teljes natúr szépségemben mutatkoztam…
Egyszóval lekuporodtam…
És a költ?vel szólva…, a munka éppen dandárjában volt…, mikor legnagyobb megdöbbenésemre…, a síléc megindult alattam…,
– úgy látszik, rosszul vágtam le a hóekehelyzetet…
El?ször, csak szép lassan csúsztam, aztán felgyorsultam…,
és kísérteties sebességgel vágtattam lefelé a meredek lejt?n.
Ha nem akartam kitörni a nyakam, fel kellett állnom…, és felvennem a szabályszer? testtartást…
A pulóverem a nyakamban, a bugyi, az overál a bokámon…
Mit mondjak, voltam már boldogabb is…, végig azt hajtogattam magamban:
– Istenem, ha túlélem, adok ezer forintot az új Nemzeti Színházra.
Végül…, megcéloztam egy bokrot…!
A bokor már nem tudott kitérni, kificamítottam a csuklóm…,
de az ép kezemmel végre…, fel tudtam húzni a bugyimat…!
A hegyi ment?k értem jöttek, és lekísértek az els?segélyhelyre.
A b?rkanapén egy öregfiú feküdt ideiglenes kötéssel a törött lábán, síléce roncsaival akkor gyújtottak be a kályhába.
Míg az orvosra vártunk, beszélgetésbe elegyedtünk :
– Ön szintén kezd?, uram?
– Én, nagyságos asszonyom…? Negyven éve síelek. Alsó-Ausztria többszörös lesiklóbajnoka vagyok, és most el?ször sérültem meg.
– Mi történt?
– Ez maga volt a pokol, asszonyom.
Siklok lefelé a pályán…, a magam nyugodt ritmusában…, mikor mögülem felbukkan egy boszorkány…! A pulóverje a nyakában…, az overálja a bokáján…, egyébként teljesen meztelen…,
még a vakbél-operációjának a helye is látszott – egyébr?l nem is beszélve…!
Üvöltve, teljes sebességgel elvágtatott mellettem…,
annyira megdöbbentem, hogy nekimentem egy fának…
De csak kerüljön a kezembe ez a boszorkány!
Ön is az ? áldozata volt…, asszonyom…?
– Én is! – mondom, és eltöprengtem…,
hogy mennyi levonással adnák vissza…, a nyolcnapi üdülési díjat…
